1. nap
Vasárnap hajnalban 4-kor fekvés - lagzi után, hétfő hajnalban pedig 4-kor kelés az utazás miatt - végzett összehasonlítást Timi, miután magához tért hétfő reggel.
A taxi út zavartalanul telt el, és a reptéren is olyan otthonosan mozogtunk, mintha évek óta ezt csinálnánk. A biztonsági ellenőrzésen elsőre átsuhantunk. Ezzel együtt annyira hajnal volt, hogy bepaliztak minket valami Duna és Citi kártyára, aminek a díja 3.200,-Ft viszont, ha vásárlunk vele 15.000,-Ftért, akkor a Malév ad egy oda-vissza utat ingyen, illetékkel együtt mindennel, európai desztinációkra, október végéig. Rita: Timi valami Párizst emlegetett az őszre, de ezt még egyeztessük majd le Londonra... :) Persze, ha lesz még akkor Malév.
6:30-kor megjött a francia csapat, és miután Jean és Francois beállította a visszapillantó tükröket a Légibusz 319-esen megkezdődhetett a beszállás. Sikeresen elfoglaltuk helyünket a gépen melletünk, Mr. Dimitros ... ült, aki a dezodort, vagy a stift-et hírből sem ismerte. El is tartott fél útig mire megszokta az ember orr és utána már nem volt zavaró. A gép időben elindult. A Puffhansa frankfurti járata gurult előttünk a pályán, de mire feleszméltünk ő már a levegőben is volt. A futó pályára érve azt vártam volna, hogy megállunk fék be, turbinák maximumra, és elengedi a gépet, ehelyett ahogy voltunk lendületből gáz fel, rögtön ülésbe szorítva, érzhetően nagyobb teljesítményre képesek a motorok, mint amire valójában szüksége lenne, már a futópálya felénél elemelte a gépet, persze az ember gyomra rögtön elindult lefelé. De zökkenőmentes volt a dolog. Az utazó magasság elérése után egy natúr croissant személyében megérkezett a reggelink is. Az út teljes zavartalanságban telt. A leszállás része nem egy kényelmes dolog, de a JFK-s landoláshoz képest ez egy puha dolog volt.
Párizs 9:30 a hajam még mindig tartja magát - ja ez a Taft reklám. Szóval abból, hogy 15 percen át gurult a gép érezhető volt, hogy nem egy Ferihegy méretű reptéren vagyunk, mindezt megerősítették a gépek nagyságai is, amiket láttunk. Majd kiraktak minket a puszta közepére a géppel és buszok jöttek értünk, persze a 3 perccel utánunk érkező Finnair gép normál kiszálló kaput kapott. Hiába az egyenlők között is vannak egyenlőbbek az EU-ban. Átbuszoztunk a 2E terminálra, ahol újból biztonsági ellenőrzés következett. Mondanom sem kell, hogy valamivel ez komolyabb volt, mint a magyar ellenőrzés. A terminálra jutva örömmel konstatáltam, hogy a gépünk már bent áll a helyén 10:50 volt a pontos idő. Némi ennivaló magunkhoz vétele után, és a Jumbó-k, valamint 777-esek megbámulása után, elhelyezkedtünk a beszálló kapunk előtt, ahol rövidúton tudatták velünk, hogy bizony a gép várhatóan csak 15:50-kor indul. Hozzátenném, hogy egész idő alatt senki nem nyúlt a géphez azaz semmi baja nem volt. A reggeli budapesti járat ellátásából kiindulva innivalóval és ennivalóval felszerelkezve 14:30-kor a világ legnagyobb utasszállítójának a fedlézetére léptünk, melyből jelenleg csak kettő van az Air France-nak.
Azonban 800 embert elég lassan lehet beereszteni 2 ajtón a gépbe így a 14:20-as beszállásunkhoz képest tényleg 15:50 lett az indulásból, azaz lett volna, mert ugyan már hátratoltak minket a kaputól, amikor visszamentünk még, mert egy utas hiányzott csak a csomagja volt meg, gondolom rögtön bombára gyanakodtak. 16:10-kor elindultunk a kifutóra, és a teljes felszállást az előtted ülő székében lévő monitorodból figyelhetted a gép függőleges vezérsíkjára elhelyezett kamera segítségével. Na a Légibusz 380-as egy igazi repülő tégla, ha megpróbál leszállni, vagy felszállni, itt már nem szorított annyira az ülésbe, illetve nem is szállt fel a futópálya felénél, csak azt láttad, hogy mint a vasúti átjárónál első csík a futópálya végét jelzi, elmegyünk mellette, a második mellett szintúgy, még mindig a földön, majd a harmadik utolsó előtt felhúzta a gép orrát Nicolas a kapitány.
Eközben csak félszemmel figyeltem a monitort, mert a beszállásnál fekete testvérünk telepedett mellénk, aki egyik oldalról szintén nem ismerte a dezodort, másik oldalról nigériai útlevéllel rendelkezett. Aki követte a híreket 2009. december 25.-én az Amszterdamból Detroitba tartó gépet szintén egy nigériai próbálta felrobbantani. De szerencsére itt nem próbálkozott.
Az elénk telepített monitorral jól elszórakoztunk, mert a külső kamerákon kívül, rengeteg film, zene, és számítógépes játék állt rendelkezésre benne, amellett, hogy a repülés adatait figyelemmel kísérhettük. Timi az Igazából szerelem angol változatával ismerkedett, míg én a Sherlock Holmes-ra voksoltam. A személyzet eközben terülj-terülj asztalkámat varázsolt elénk, mindenki figyeljen a reggeli natúr croissant-hoz képest: előétel friss saláta lágy tojással, majd választható tortellini, vagy bárányból készült húsgolyók rizzsel. Ezután sajt, birsalmasajt, és puding volt a desszert sorjában. Emellett bor, pezsgő, gyümölcslé, üdítő korlátlan mennyiségben, és ez mind benne az árban!!! Kellemes meglepetés. Emellett a kaja is jó volt.
A kapitány közölte, hogy a vulkáni hamu miatt kisebb kitérővel kell repülnünk. Íme a kisebb kitérő:
Konkrétan a teljes Egyesült Királyságot, valamint Izlandot megkerültük. Itt jön a meglepetés, továbbra sem dél felé haladtunk, hanem fél kört leírva Grönland fölött repültünk. Ez volt az a pillanat, amikor nem bántuk meg a kerülőt, mert leírhatatlan látványban volt részünk, épp ezért következzen két kép a jégtáblákról, és a hófehér érintetlen hóról és Grönland hegyeiről:
Persze Grönland nem adta könnyen magát és némi turbulenciába belerepülve a kapitány bekapcsoltatta az övet, mert a gép elkezdett rázni. Megkezdődött a 20 perces hullámvasutazás, amely persze nem egy Six Flags Mountain, de egy budapesti vidámparknak simán elment, vagy a vertikális mozgást kivonva, egy magát Schumahernek képzelő BKV buszsofőr a piros hetesen. Bármilyen hihetetlen, de mivel mindketten már a BKV-n edződünk nap, mint nap évek óta, szinte élveztük a dolgot.
Leszállás előtt fél órával még uzsonnát kaptunk, mely szintén bőséges volt, majd JFK-re közeledve következett az első USA-beli élmény, látvány, amely megérte a 19 órás küzdelmet rajta NYC belváros, és picike pöttyként a Szabadság szobor is:
Következett a leszállás, melynek során igen nagy traumát éltem át, Timi szerencsére nem érzékelte ezt, csak utólag, amikor elmeséltem neki mi volt a gond. Szóval kezdődött a repülő tégla effektus ismét. Természetesen a monitorod követte a leszállást a külső kamerából. A gond pedig onnan eredt, hogy hatalmas oldal szél volt. Még 500 méteren lehettünk, amikor már mondtam, hogy gond van. A gép orrát 30-40 fokkal elfordította a szél, és így ment előre, azaz szinte oldalazott. A szörnyű az volt, hogy a kifutót is így értük el, amíg a levegőben meglehet csinálni az oldalvást repülést, addig amint földetértünk a futómű már a jó irányba ment azonnal a fő felé kezdett szaladni a gép. A pilóta ellen kormányzott, azonban ezzel együtt túl is kormányzott és most már a másik oldalra akart leszaladni a gép a fűre. 2 ilyen oda-vissza kanyar után sikerült urrá lennie a gépen, és beletaposott fékbe, azonban már nagyon előre voltunk a leszzálló pályán, végül azonban az utolsó lehajtóhoz érve sikerült annyira lelassulnunk, hogy rendben leértünk. Életem második leszállásának elég nagy trauma volt, persze ha tudnám, hogy a pilóták ezt 10-ből 10-szer megcsinálják nem aggódtam volna. Ennek a gondolatomnak mondott ellen, hogy a 3 sorral előrébb egy sokat látott utasnál a hányós zacskót is igénybe kellett venni.
Kiszállás után érkezett az utolsó izgalmas pillanat a bevándorlási tisztviselő, aki szabadon dönthet a beutazásodról. Mielőtt sorra kerültünk pont a mellettünk lévő sorból egy srácot már vittek is el, útlevelestől, csomagostul. Egy középkorú ámde szerencsére jó kedélyű úrhoz kerültünk. Ránk nézett és kérdezte, hogy "What's this - Mi ez?" értette ezt arra, hogy ketten mentünk oda a megszokott egy helyett. Habozás nélkül rávágtam, de egyben furcsa is volt hallani magamat, hogy "She is my wife! We are a family!". A pasi rögtön lecsapott és azután érdeklődött, hogy van-e gyerekünk azaz van-e elég visszahúzó erő, hogy hazatérjünk. Ajaj gondoltam, bevetettem a "married last saturday, és honeymoon" szavakat, melyek meggyőzték, mert pár apró kérdés, hány napra, és hova után már vette az ujj lenyomatot tőlünk és fényképezett. Végül az útlevélbe pecsételést követően mehettünk a csomagokért, amelyek rendben megérkeztek nem keveredtek el Párizsban.
Fogtunk egy taxit és irány a város. Sofőrünk Franklin Celestin volt, egy tipikus fekete, nagydumás, kalapban, napszemüvegben a teljes sötétség ellenére, aranylánccal. A második kulcs mondatom után "The city that never sleeps" - "A város, ami sohasem alszik" rögtön a volt a válasz, hogy Isten hozott a klubban testvér, és tetszését kifejezve azután érdeklődött Timi nem-e a lánytestvérem esetleg. Tudtára adtam, hogy feleségem! :-) Vele csevegve szereztük az út folyamán első tapasztalatainkat az USA-ról, a 2x4 sávos autópályáról, ami hiába volt dugig haladt a forgalom, ilyen Magyarországon soha sem lenne.
Szállásunk elfoglalása, és egy zuhany után mindketten az ágyba estünk.
Folytatása következik, valószínűleg már nem ilyen bőven, hanem inkább illusztrálva!
