9. nap
Washington-San Francisco
Kedd estére mire megérkeztünk San Francisco-ba arra a következtetésre jutottam, hogy lassan kezdem megérteni azokat az embereket, akik inkább azt mondják szárazföldön!
De történetünk kezdődjön a nap elején. 6-ra értünk jött a szállodába fuvarosunk egy piros kisbusszal és fél hétre már a Dulles reptéren voltunk. A biztonsági ellenőrzés szokás szerint magasfokú, kiegészítve egy teszteléssel, amit később minden utasra beakarnak vezetni. Mi most kihagytuk. Konkrétan egy vatta segítségével mintát vesznek mindkét kezedről, és a gép lőpor, vagy robbanóanyag maradványait keresi (ezek nem hallottak még a kesztyűről, na mindegy).
Gépünk már bennállt a parkolóban egy Boeing 757-es. Megnyertünk egy 54 fős kínai csoportot is, akik útban voltak hazafelé, ezek rosszabbak mint a magyarok mikor csapatostul vannak külföldön. Beszállás után a gép rendben felszállt, de egy idő után olyan volt mintha köröznénk, a stewardessek sem szolgáltak fel semmit, a film sem indult el, és az övet sem kapcsolhattuk ki. Egyszer csak pilótánk közli, hát a jobb oldali hajtómű valamiért túl melegedett, takarékra kellett állítani, és visszatérünk Dulles-re. Mindenki készüljön fel a kényszerleszállásra! Ha valaki nem jól olvasta volta a KÉNYSZERLESZÁLLÁSRA! Szóval a két hajtóműből maradt egy, jelentős túlsúly, ugye a leszállást úgy tervezték San Francisco-ba, hogy a kerozin 80%-a már nincs a gépen, így túl gyorsan értünk a landoláshoz is. Két alternatíva között kellett megtalálni a középutat: 1. a túlsúly, és a nagy sebesség miatt a fékezés folyamán elégnek a gumik. 2. a nagy sebességről nem fékezünk eléggé az előbbi miatt és leszaladunk a kifutópályáról, amikor annak vége.
Alighogy földet érünk, mint a filmekben több tucat tűzoltó, mentő és egyéb biztonsági kocsi száguldott mellettünk, utánunk, előttünk, amerre néztünk. Pilótánknak szerencsére sikerült rendben leraknia a gépet, mi meg túlestünk első kényszerleszállásunkon.
Amint a gép beállt a kapura, először azzal riogattak, hogy megjavítják ezt nincsen gond. Kiszállás után átküldtek egy másik kapuhoz, ahova éppen Denverből érkezett egy gép, azt feltöltik nekünk és mehetünk azzal, ugye 160 embert nem tudnak szét dobni különböző gépekre. Fér óra alatt kész volt a gép, viszont nem találtak hozzá pilótát, másfél óra elteltével közölték, hogy a járat végül törölve, mindenki menjen amerre lát, és foglaljon magának mást az ügyfélszolgálaton, az automatáknál. Most egyszerre 160 ember próbálta mindezt intézni, úgyhogy igazából már a legelsőnek megmondták, hogy közvetlen járatra már nincsen hely!
Hát így adódott, hogy a gép azt ajánlotta menjünk először St.Louis-ba 66 személyes CJR-700-as kávédarálóval, majd 4 órányi várakozás után onnan San Francisco-ba egy Airbus 319-essel.
Ez a két út szerencsére már eseménytelenül telt, főleg alvással, egyetlen pozitívum, hogy mindkét gépen az Economy Plus részbe kaptunk már csak helyet, ingyen, ami 10 centivel nagyobb lábhelyet jelentett. Aki utazott már gépen az tudja, hogy ez mennyit jelent. Ezenkívül a United semmit nem tett meg azért, hogy kényelmesebben érezd magad, se étel, ital kupon, lassú információáramlás, a repülőn se egy ingyen ebéd, vagy vacsora vagy bármi.
Szerencsére San Franciscó-i leszállásunk után megtaláltuk a csomagjainkat, amik nem velünk jöttek, hanem egy másik járattal közvetlenül. Nekik volt hely közvetlen járatra, nekünk nem.
Fogtunk egy taxit és a szállásra jöttünk, ahol ágyba dőltünk. Megint sikerült egy szimpla 9 órás útból 19 órásat csinálni.
Azt hittük, hogy a washingtoni 15. emeleti szállásunk után már nem lehetünk magasabban. Egyenlőre növekvő tendenciát mutatunk, szoktatnak minket a magassághoz:
1. New York – 3. emelet
2. Niagara – 7. emelet
3. Washington – 15. emelet
4. SAN FRANCISCO – 22. EMELET
Az idő eltolódás immáron -9 óra, szóval most otthon délután 5 van, mi még most keltünk fel 8 órakor itt.
